Megjelent az alábbi könyvben: Giró-Szász András - Török Gábor (2006) Kettős látás. Budapest, Heti Válasz.

Az interjút Ablonczy Bálint készítette.

Hogyan és mikor került a politikatudomány vonzásába?

A rendszerváltás legizgalmasabb évében, 1989-ben érettségiztem, ez nyilván hatott az érdeklődésem alakulására. A középiskolában - a focin kívül - kizárólag a történelem érdekelt. Az egyetemen eleinte a 19. századi nemzetközi politika vonzott leginkább, de aztán kiderült, a körülöttünk zajló események még izgalmasabbak. Ráadásul akkor indult el az ELTE-n a politikaelmélet szak, ahová szintén felvételt nyertem. De a mai napig úgy tekintek magamra, mint az említett tudományszakok határterületén mozgó szakemberre. A huszadik, huszonegyedik század politikája foglalkoztat, amelynek a megértésében nagyban segít a korábbi időszakok ismerete is.

A rendszerváltozás idején cselekvőkorban volt, a történelem érdekelte, belevetette magát az átalakulásba?

Nem voltam aktivista szellemű. Annyira már felnőttem a nyolcvanas évek második felére, hogy gondolkozzak a politikai rendszerekről, de ahhoz még keveset tudtam, hogy kiérlelt véleményem lehessen. Elég erősen hatott rám a nyolcvanas évek már langyosodó kádárista politikájának indoktrinációja. Másodikos-harmadikos gimnazista koromban a barátaimmal gyakran beszélgettünk arról, vajon mi a jobb: a kapitalizmus vagy a szocializmus. Világosan emlékszem saját, dermesztő mondataimra, amelyekkel a televízióban belém sulykoltakat, az újságban olvasottakat mondtam vissza a kapitalista Nyugat-Berlinben létező nyomorról meg effélékről. Ezért is volt kedvencem a rendszerváltáskor a tökéletes manipuláció lehetőségét bemutató Orwell 1984 című könyve. Néha beleborzongok abba a gondolatba, ha előbb születek, és későn eszmélek, akár még valamilyen KISZ-vezető is lehetett volna belőlem. Számomra ez félelmetes tapasztalat, és megmagyarázza viszonyomat a diktatúrákhoz és az utódpártjaikhoz.

Ahogy elkerültem Szombathelyről és elkezdtem Pesten egyetemre járni, kinyílt a világ. Új impulzusokat kaptam, sok új dolgot tapasztaltam, és számos új, korábban nem ismert kérdésre kellett választ találnom. Bizonyára naivabb is voltam, a kollégiumi szobám falán például egy ismert politikus plakátja lógott. Önkritikusan gondolok vissza arra is, hogy amikor megírtam az első politikatudományi dolgozatomat a liberálisok sikerét hozó 1990-es és 1994-es Vas megyei választásokról, a kis írást ismeretlenül elküldtem Orbán Viktornak és Pető Ivánnak is. Meglepetésemre az SZDSZ elnöke válaszolt is: behívott az irodájába és elbeszélgettünk. Így kerültem kapcsolatba az addig nem ismert eszdéeszes körrel.

A politikával kapcsolatos alapállásomban egy dolog azonban nem változott mondjuk másodikos gimnazista korom óta: az a nemzeti liberális elkötelezettség, a jobboldali liberális vagy konzervatív-liberális értékalapúság.

Kik foglalják el a fő helyet az Ön politikai panteonjában?

A 19. századi magyar liberalizmus képviselői: a polgárosodás elkötelezett hívei, a centralisták, Eötvös József, Szalay László és társaik, de tisztelettel tekintek a dualizmus korában meghatározó Szabadelvű Pártra is. A mai magyar politikában is ezt a színezetet keresem, és ha szabad elárulni, választóként minden változás ellenére máig az 1989-ben ehhez legközelebb álló akkori ellenzéki pártokban tudok csak gondolkozni. Kár, hogy a magyar közélet teljesen más törésvonalak mentén szerveződött, és meggyengült a nemzeti liberális vonal a magyar politikában. Az aktivizmusra egy gondolat erejéig visszatérve: életemben egyszer vettem részt kampánygyűlésen, 1990-ben Szombathelyen, a számomra akkor szimpatikus MDF-jelölt Hende Csaba rendezvényén. Az idős közönségből 18 évesen nyilván kitűntem, így a politikus rögtön az elején felém fordulva gonoszkodó megjegyzést tett a jelenlévő „beépített' fideszesekre. Ez a kis emlék is mindig az idők és az emberek változására figyelmeztet.

Az egyetem elvégzése után nem merült fel, hogy politikai szerepet vállal?

Politológus hallgatóként szakmai egyesületet alapítottunk az egyetemen, rendszeresen hívtuk meg a legkülönfélébb nézeteket képviselőket, így volt alkalmam több politikussal is megismerkedni. Emlékszem, Torgyán József például nagyon kedvesen még a párt programját is dedikálta. A pályaválasztás dilemmáira visszatérve: bár már egyetemistaként tanítottam a tanszéken, és a politikatudományi OTDK-n első helyen végeztem, a véletlennek is köszönhettem, hogy a közgáz Politikatudományi Tanszékére kerültem. A politikai szerepvállalással meg úgy vagyok, mint Csányi Sándor: én is sokszor eljátszottam már a gondolattal.

És mire jutott?

A politikus munkáját az egyik legmegterhelőbb hivatásnak tartom, ráadásul olyannak, amely nagyon különbözik attól, ahogyan én élni és dolgozni szeretek. Kedvelem az egyedüllétet, az elmélyülést, az egy dologgal való foglalkozást, az adatokkal-részletekkel való bíbelődést. Kínszenvedés lenne számomra napi több órát állandó mozgásban tölteni, megbeszélésről megbeszélésre járni.

Ráadásul a politizálás szerintem egyfajta agyi redukciót is feltételez, cinizmus nélkül mondom, hogy nagyon nehéz munka, mert kételyeket, ellenvéleményeket kell legyőznie az embernek magában, és hihetetlen fegyelmezettség szükséges a műveléséhez. Azt hiszem, én inkább megfigyelőnek születtem: nagyon erős bennem a kétkedésbe oltott érdeklődés. Ma már nem jellemez a rajongás és a gyűlölet: nagyon érdekel a politika, de a létező személyes preferenciáim ellenére sem esnék kétségbe, illetve nem bukfenceznék egyik párt székháza előtt sem, bárki nyerné az idei választást. Persze, bizonyára bennem is van jó adag magamutogatás, de életemet szerencsére nem a nyilvánosság előtti szereplés teszi ki...

... hanem jórészt a tanítás, adjunktus a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetében. Szereti az egyetemi munkát?

Nagyon szerettem és bizonyos részeit ma is nagyon szeretem. Meggyőződésem, a legjobb tanulás a tanítás, sokat profitáltam a felkészülésekből, amit komolyan kell venni, hiszen a diákok - nagyon helyesen - rendívül kritikusak. Az egyre inkább meghatározó tömegképzés miatt azonban a kezdeti lelkesedésem csökkent. Több száz főnek tartott nagyelőadás inkább színészi teljesítmény. Egy valódi szeminárium megtartását azonban továbbra is komoly szellemi kalandnak tartom. A tanításban talán legfontosabb az állandó megújulás, igyekszem időről-időre felfrissíteni a mondanivalómat. Órákra készülni, anyagot gyűjteni például kifejezetten szeretek. Most is újabb kurzusokra készülök, a nyáron végig kell olvasnom egy eddig általam nem oktatott téma legfrissebb szakirodalmát. Ez azonban nagyon hasznos, mert nagy a veszély, különösen a médiában sokat szereplő politikai elemzőknél, hogy teljesen elszakadnak a tudománytól. Sokat árt a szakma megítélésének, ha a szélesebb nyilvánosság által ismert politológusok tudása hiányos vagy töredezett. Törekszem arra, hogy életem az oktatás és a kutatás köré rendeződjön, és ezt csak kiegészítse a médiaszereplés.

Ne feledkezzünk meg a politikai tanácsadásról sem! Szakma-e egyáltalán, ha valaki időről-időre elmondja egy pártelnöknek vagy frakcióvezetőnek a szerinte helyes politikai cselekvést?

Sok területen már professzionális munkaerő dolgozik Magyarországon a politikában is. A stratégiai tanácsadás, amivel időnként cégünk, a Vision Consulting is foglalkozik, még nem tartozik ebbe a körbe. A kontár és a szakember elválasztása itt lényegesen nehezebb, mint mondjuk a grafikusoknál vagy a szövegíróknál. A politikusok ráadásul egyáltalán nem hülyék: ahhoz, hogy valaki hasznos politikai tanácsadó lehessen, komoly elméleti és gyakorlati felkészültséggel kell rendelkeznie. Nagyon nehéz okosabbnak lenni politikai témákban, azaz a saját ügyeiket illetően a politikusoknál.

Mennyire hallgatnak a magyar politikusok a tanácsadókra?

Nagyon változó. Akadnak olyanok, akik nem tudnak különbséget tenni a tanácsadás és a véleményalkotás között. Ha a baráti-ismerősi körből százötvenen mondják egy politikusnak ugyanazt a véleményt, azt fogja követni, bármennyire is racionálisabb, hasznosabb lenne a másik álláspontot magáévá tennie. És persze vannak olyan politikusok is, akik szinte mindenben a tanácsadóik véleményét követik. A tanácsadói alapos tudásra, felkészültségre és persze a szerencsére épülő szakma, hiszen a siker végül mindent igazol, mint ahogy a kudarc mindent lerombol. Nem is merném magamról állítani, hogy politikai tanácsadó vagyok. Néha belekóstolgatok, de alapvetően politológusnak és politikai elemzőnek tartom magam. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy amikor a politikus kétségbeesetten azt kérdezi: „na, most akkor mit csináljunk?', teljes biztonsággal tudjak válaszolni. Ráadásul ehhez a szakmához olyan magabiztosság, kétkedésmentes önbizalom kell, ami hiányzik belőlem.

Elemzőknél, tanácsadóknál nem fenyeget az a veszély, hogy besorolják őket egyik vagy másik oldalhoz?

A fenyegetés enyhe szó.

Másként kérdezem. Egy tanácsadó ki akarja-e egyáltalán kerülni egy párthoz való kötődés látszatát?

Két veszélyt érzékelek: az egyik a felesleges védekezés. Ha függetlennek próbálja valaki magát mutatni, az a legrosszabb. Ilyen ugyanis nincs, hiszen mindenkinek vannak értékei, elkötelezettségei. Elemzőként soha nem merném állítani, hogy semleges vagyok, legfeljebb törekszem arra, hogy a munkám során ne politikai, hanem szakmai szempontok vezéreljenek. Nem középen, hanem kívül kell állnom.

A védekezés mellett a kompenzálás is ártalmas. „Ha azt gondolják rólam, hogy xy politikus embere vagyok, akkor majd jól belerúgok a következő cikkemben' - ezt a játszmát nem lehet megnyerni. Állandó védekezésben, örökös fedezék-keresésben képtelenség ezt a szakmát művelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy engem például ne lehetne megbántani. Sok támadást kaptam például akkor, amikor elmentem Gyurcsány Ferenc könyvbemutatójára, és szóltam pár szót az írásáról. Érdekes módon a támadókat nem az érdekelte, hogy mit mondtam, csak arra figyeltek, hogy hol hangzottak el azok a szavak. Így aztán két-három hétig hallgattam, hogy szocialista lettem, egy publicista kedvesen lakájnak nevezett és így tovább. Ha azonban az ember következetes és türelmes, az inga hamar visszaleng: pár héttel később egy másik publicista írásában már fideszes süvölvény lettem. Az indulatos minősítések rosszul esnek, de meg kellett tanulnom, hogy nem lehet minden elvárásnak megfelelni. Szakmai tisztesség és méltányosság - ennél többet nem tehetek.

Mi alapján mond igent egy felkérésre? Az említett példánál maradva, amikor elvállalta, hogy bemutatja Gyurcsány Ferenc könyvét, sejthette, sokaknak nem fog tetszeni a jelenléte.

Három héttel a könyvbemutató előtt az esti órákban éppen vásároltunk a feleségemmel, amikor csöngött a telefonom, és nagy meglepetésemre maga Gyurcsány Ferenc, akivel életemben akkor beszéltem talán másodszor, jelentkezett a vonal másik végén. Tisztelettel megkért arra, hogy olvassam el a könyvét, és a bemutatón mondjak róla véleményt. Bár sejtettem, hogy sokan félreértik majd a jelenlétemet, a saját mércém alapján semmi okom nem volt rá, hogy a miniszterelnök felkérését visszautasítsam. Ugyanígy gondolkoztam két hónappal azelőtt, amikor Áder János könyvéhez írtam rövid ajánlást. Szerintem nem attól leszek hiteles, ha kényszeresen mindentől és mindenkitől elzárkózom, hanem ha mindenhol ugyanazt - a saját véleményemet - mondom és képviselem. Bármelyik politikussal örömmel beszélek, vagy dolgozom együtt, egészen addig, amíg nem akarja meghatározni, hogy mit és hogyan mondhatok.

Az Agendában közölt írások inkább politikai publicisztika kategóriájába tartoznak, azokban hogyan lehet az előbb felsorolt szempontokat érvényesíteni?

Nem szép dolog, de ami először eszembe jut, az a nehézség. Minden vasárnap este leülni és megírni a cikket. És persze meg kellett tanulnom, hogy minél rövidebb egy szöveg, annál nehezebb a feladat. Az első alapszabály: kikapcsolni a kontextust. Legelőször azt, hogy mit írna az András.

Nem szokták megbeszélni Giró-Szász Andrással a témákat?

Bár általában azért sejtem, hogyan fogalmaz majd. A kontextushoz tartozik a politikai környezet is. Ez az, amit a cikk írásakor el kell felejteni. Nem szabad egyensúlyozgatni, mérlegelni, kacsingatni vagy elhallgatni. Mert akkor az már nem a saját véleményem lenne. Visszatérve az Agendához: az itteni cikkek publicisztikák, azaz nem a politikai elemzés szigorú szabályai érvényesülnek. Amúgy jobban szeretem, ha a gondolatok és nem a szavak ereje hat, de egy lapban a cikkeknek hétről-hétre mégis érdekesnek, olvasmányosnak kell lenniük, ami tényleg nem egyszerű feladat.

A tartalom fontosságának tudatával azonban vigyázni kell, sokakhoz csak az jut el, az ember hol szerepel. Amikor Andrással a Hír Tévében léptünk fel, rendre elkötelezett fideszesek szorongatták a kezemet. Talán az volt a fontosabb, hogy ott szerepelek és nem az, mit mondok. És akkor történt meg, hogy a villamoson mellém lépett egy magát ortodox szocialistának nevező fiatalember, és határozottan közölte, ha tovább csinálom, megüthetem a bokámat. Ilyen helyzetekben persze eltöpreng az ember: talán mégis érdemesebb lenne egy oldal szekerét tolni, mert akkor csak egy irányból jönnének a nyilak...

Tehát a saját bőrén tapasztalta, hogy „kettészakított országban' élünk...

Nagyon helyeslem, ha az értelmes konfliktusok is megjelennek. Nincs rosszabb, mint a mindent elmosó, álszent gesztusokat kikényszerítő össznépi konszenzusigény. Jó dolog, ha világos politikai értékek mentén fogalmazódnak meg a vélemények. Ugyanakkor azért furcsa a helyzet, mert még nem tanultuk meg kezelni a politikai vitákat. Egy családtagom például négy évvel ezelőtt a kampány idején azért félt elmenni a boltba vásárolni, mert attól tartott, hogy valaki megkérdezi, kire fog szavazni, és akkor esetleg politikai vitát kell folytatnia. De a választók is tanulnak: a nagy szavakat még 2002-ben sem követte rebellió, nem lett és remélhetőleg nem is lesz soha polgárháború, bármennyien is vészmadárkodtak.

A politikai elemzőknek, be kell látnunk, komoly a felelősségük. Több évvel ezelőtt az első tévés szerepléseket követő támadások után úgy gondoltam, hogy abbahagyom. Az ismertségnek számos árnyoldala van, nincs annál kellemetlenebb, amikor a villamosra felszálló néni - megtörtént esetről beszélek! - azt mondja fennhangon a kutyájának: „állj szépen oda a politológus bácsi mellé!' De a visszajelzések alapján azt láttam, a higgadt, méltányos politikai elemzés segíthet eligazodni a közéletben azzal, hogy megmagyarázza, „lefordítja' az eseményeket. Ez a tolmácsi szerep persze szomorú bizonyítványt állít ki közéletünkről, hiszen igazából nem ez lenne egy politikai elemző feladata. Ha azonban jelenleg van küldetése a munkámnak, akkor ez kétségtelenül az.

2006 a választások éve, a politikát figyelemmel kísérők közül többen a magyar közélet hiszterizáltsága miatt aggódnak.

Az érzelmi töltet, ha tetszik, a hisztéria a világ minden választásánál jelen van. A gondot én inkább a hazai közélet problémafeldolgozó képességében látom. A magyar politika túlságosan egydimenziós: bármit mondanak a pártvezetők, azt a velük szimpatizálók komolyabb kritika nélkül átveszik. A gazdasági elit, a média és a befolyásos véleményvezérek is a politikusok táncát járják, pedig nem kellene a politika meghosszabbított karjaként működniük. És ebben elsősorban nem is a politikusok a hibásak, mert nekik a saját rövid távú érdekeiket is figyelembe kell venniük. Talán lehetnének néha kicsit méltányosabbak, de a politikai logika alkalmazása tényleg nem hungarikum. Viszont nem értem, hogy miért kell ugyanezt a logikát mindenkinek átvennie, miért lesz transzmissziós szíj az újságíró, a szakszervezeti ember, a civil szervezet vezetője, az értelmiségi és néha még az elemző is? Hiszen így kapnak teljesen szabad kezet a politikusok, így lesz korlátlan a politikai haszonmaximalizáció. Sokkal jobban működne a magyar demokrácia, ha kevesebben vennék figyelembe a „pártpolitikai realitásokat'. Személyes tapasztalatom: bátran lehet autonóm módon viselkedni, sőt, hosszú távon még a politikusok is jobban becsülik az önálló gondolkodást, mint a kényszeres igazodást, a „nagy célra' tekintettel megtett apró csúsztatások sorozatát. Ha meg nem, hát akkor sem dől össze a világ? A politikusok mindig mélyebbre és mélyebbre fognak menni, ha bármit beveszünk, ha a politikai ellenfélen kívül nincs semmilyen „méltányolható' ellenerő - nem árt, ha segítünk nekik, hogy ne szakadjanak el a valóságtól.